Levelet fogalmazok. Mondatokat alkotok, amelyeket a megfelelő felügyeleti szervhez eljuttathatok. Nem panaszt kívánok tenni, nem fejeket akarok látni, amint a porba hullanak, nem elégtételt akarok - sokan tudjátok, ilyesmin az ember túlvan, igazából soha nem is akartam ilyesmiben nyakig fuldokolni. Nem a számonkérés időszaka ez életünkben, nem a felelősök keresése a lényeg. Eddig sem tettük, ezután sem fogjuk. Nem oly rég egy barátomnak ezt úgy fogalmaztam meg, hogy nincs élő ember, aki megkérdőjelezheti Janka Száva kezelőorvosainak döntését, nincs ember, akinek jogában áll felelősöket, okokat keresni, miért-eket gyártani. Ezek egész egyszerűen értelmezhetetlen szerepek, nincs ilyen. Én sem tehetem...
Tegnap Férjem szokásos patikatúrára ment. Már megszoktuk ezt is, hogy magyarázkodni kell, miért is az van a recepten, ami, miért kell ezt kiváltanunk egy 5 hónapos gyereknek. Janku kétféle antibiotikumot kap, havonta váltogatva. Mindkettő por állagban kerül a forgalomba, amelyből szuszpenziót kell készíteni víz hozzáadásával. Gyárilag az üvegben Janka egy havi adagja van, viszont a kész szuszpenzió két hétig áll el. Számos félüveg végezte a kukában. Egy korábbi alkalommal a kedvenc patikámban a vezető gyógyszerész felajánlotta mindenféle előzetes kérés nélkül, hogy megfelezik a port, így nem nekem kell pancsolni vele - elvégre nem egyszerű itthon, fürdőszobai mérlegen kiskanállal 13,25 grammokat kiszámolgatni. (Egyébként a gyerekklinikán is mondták nekem, hogy ezt kérhetem.) Köszönet érte. Legközelebbi alkalommal egy másik, közelebbi patikába ment a Férjem. Jeleztem neki, hogy korábban megfelezték nekünk az ab-t, most is kérje. Puffogtak-durrogtak, de megtették. Nem értettem akkor sem, mi a baj. Mert senki nem mondta, hogy ez baj... Visszatérvén a tegnapi patikatúrához, ez utóbbiba ment ismét Férjem. Beállt a két sor egyikébe, recepteket átnyújtva kérte, hogy az ab-t legyenek kedvesek megfelezni. A másik sort kiszolgáló patikus gyakorlatilag átkiabált Férjemnek, hogy az elmúlt időszakban már harmadjára jön ezzel, és ezt nem lehet, valamint, hogy BIZTOS EZÉRT NEM GYÓGYUL A GYEREK... Nem, nem azt mondta, hogy erre nincs lehetőség a patikában, nem azt mondta, hogy ezt szakmai szabályzat, vagy etikai kódex tiltja, nem azt közölte, hogy nekik erre nincs megfelelő akármilyen erőforrásuk. Nem. Gyakorlatilag tények ismerete nélkül (nem nála volt a recept, nem látta a BNO-kódot, nem kérdezte meg korábban, hogy mi a baja a gyereknek) nagy nyilvánosság előtt (igen, nagy nyilvánosság a pár ember, aki sorára várva mindezt kénytelen volt végighallgatni) kinyilvánította, hogy mi, szülők (azaz a gyógyszer megfelezésére irányuló kérésünk) vagyunk felelősek a gyerekünk nem-gyógyulásáért. Azt is hozzátette, hogy másfajta antibiotikum is létezik, miért ezt írja fel folyamatosan az orvos. Hangsúlyozom, nem ezzel volt éppen szemben a Férjem, nem ehhez a patikushoz fordult bizalommal... Az én jámbor és növényevő Emberem, aki a saját anyukáját sem küldené sehová, kikérte magának a stílust, közölte, hogy a gyógyszerész ezzel elég kemény húrokat és határokat feszeget, és véleménye szerint ezzel a gyermekünk kezelőorvosai létjogosultságát, döntéseit vonja kétségbe, ő, akinek mindehhez semmi köze. A nagy nyilvánosságnak meg pláne nem.
Nagyon sok kérdés felvetődik bennem. Csíkokat festenek-ragasztanak a gyógyszertárak padlóira (is), hogy személyiségi jogainkat védve a patikussal egyszerre lehetőleg egy személy kerüljön kontaktusba. (Valljuk be, herpeszről, hüvelygombáról, szájpenészről, lábszagról, akármiről is szó eshet, nem kizárólag torokfájásról. Hozzáteszem, hogy még a közönséges ragtapasz is magánügy. Nagyon is.) Erre jön valaki, aki túlfélről átkiabálva véleményt nyilvánít, kinyilatkoztat, értékítéletet mond. Egyiket sem kérte senki, egyikre sem lett felhatalmazva. Akkor és ott, abban a szerepkörben -valljuk be- nincs ehhez joga. Annak sem lenne, akivel épp szemben állunk. De annak legalább ott a kezében a recept, azon rajta a BNO-kód, ami jelzi, bizony nem torokgyulladás van ab-vel kezelve öt kerek hónapja, hanem veleszületett veseelégtelenség. Idáig el sem jutott a beszélgetés. Teszem hozzá, nem ez a lényeg. Nem az a lényeg, hogy a gyermekünk egyik veséjének a felét 6 héttel ezelőtt eltávolították. Nem az a lényeg, hogy a jobb oldal még mindig nincs rendben, fennáll a húgyúti fertőzés veszélye, ezért megelőzésként szedjük, nem hobbiból. (A megelőzés szóra annyit mondott a kedves patikus, hogy ja, persze - nem palástolva a gúnyos árnyalatot.)
Nem célom a megalázás. Nem kell, ha valaki képes magát földig gyalázatba kergetni. Tehát ezért sem gondolkozom el azon, hogy elmondjam-e, hol történt. Bellis Gyógyszertár, X. kerület, Kőrösi Csoma sétány.
Szóval, ha olvas valaki, aki mindebben kompetens, mondja már el, hogy vajon mit ronthat a gyógyszer minőségén az, ha az elviekben steril gyógyszertárban nyitják ki, és ott felezik meg, nem pedig itthon, én, fürdőszobában, kiskanállal... Ugyanakkor ha ez tényleg nem lehetséges, úgy azt vajon miért nem közölték velünk? Mert ez az egy dolog nem hangzott el. Hogy ugyanis nem lehet...
Tehát írok, fogalmazok. Ismétlem, nem elégtétel. Elkeseredés. Végtelenségig. Itt tart ma Magyarország. A sarki közértestől sem viselném el az ilyenfajta hangnemet, modort, stílust. Az a baj ezzel az országgal, és a benne élő és itt megkeseredett nemzedékekkel, hogy nem tanultak meg (nem tanították meg) véleményt nyilvánítani. A véleménynyilvánítás szabadsága ugyan ne jelentse már azt, hogy azt mondok, amit akarok a tények teljes ismerete nélkül, ezáltal esetlegesen másokat nyilvánosan megalázva, meggyalázva, megbántva, eltaposva... ez nem véleménynyilvánítás. Ez mocsok.
Fogalmazok. Eközben a két gyermekem alszik, mint a tej. Eközben szeretnek mindenkit, mosolyognak mindenkire, és én nagyon nagyon nagyon szeretném azt hinni, hogy őket nem fogják tiporni. Mert annyira ártatlanok. A kicsilánnyal virrasztottam az elmúlt éjjel. Tegnap oltást kapott, 39,2-t mértem. Ő meg mosolygott. Elgyötörten is boldogan. Mert ő ilyen. És ilyen is marad. Belőle ezt kiölni senki nem fogja.
