Megérkezett!!!

Január 31-e volt... megtörtént a mi kis csodánk. Janka Száva 11.44kor sírt fel először, és nézett körül, egészen pontosan 40 hét és 1 nap után. Pontosan. Nem 25 hét után, nem 34 hét után, és nem a műtőben..., hanem a Pirkadatban.

A nap nagyszerűen és viszonylag korán indult, természetesen a jól ismert jóslóbarátaimmal. Benedek együtt ébredt velem, és szokásától eltérően nem vándorútra indult a hálózsákjában, hanem ölelt szorosan, és hosszú percekig nem is engedett. Akkor éreztem, hogy nem jóslóbarátokkal ébredtem, hanem bizony Janka elindult. Biztos voltam benne. Ezt közöltem a férjemmel is, aki nagyon ráérősen kezelte a dolgot, látva, milyen nyugodt vagyok. Jól bevált reggeli szertartásokon mit sem változtatva 9h előtt nem sokkal indultunk útnak. Beszéltünk Ritával, aki szolgálatban, szeretetben várt is bennünket. Bencinket leadtuk a barátainkhoz, akiknek mai napig hálás vagyok (mindent beleadva, 16 hónapos Vilike és 30 hetes pocakBoldi mellett), hogy végigvajúdták velem az utolsó heteket. Köszönöm Rita (ő is Rita).

Az úton csak a Férjem volt dekoncentrált, bennem valami iszonyat erővel dolgozott az endorfin, mert folyamatosan röhögtem. Leginkább azon, hogy irtó ciki lenne (ismét) hazakullogni a kórházból, ha ez csak vaklárma. A hó szakadt. A parkolóban ezért még muszáj volt hóesést fotózni, na meg engem, és egy cigi is belefért (Férjnek mindig belefér)...

Az ügyeletes orvos szerint 1 ujjnyi volt a méhszáj, bőven ráértünk, én csak mosolyogtam (mert szerintem nem). Bár a fájásaim 5-7 percesek lehettek, nem sodortak el valami őserővel, mégcsak nem is igazán fájtak. Boldoggá tett a tudat, hogy Janka hamarosan megérkezik, ráadásul akkor és úgy, ahogy azt Ő AKARTA. Ritabábával (így emlegetünk) nagyon jó volt beszélgetni. Kicsit olyan hangulat volt, mint egy teaházban; fesztelen és kötetlen és őszinte... A fájások sűrűsödtek, ellenben én nem fordultam befelé, nem mélyültem el bennük. Valahogy épp ez volt más Benedek születéséhez képest. Akkor nem tudtam arról, mi zajlik, nem értettem, és sokkolt is a dolog, inkább teljesen elvonultam. Az azért volt szép. Most minden egyes pillanatot átéltem, megéltem, minden pillanat és érzés és feszültség, ami körülöttem volt, megérintett, én meg csak beszívtam, és hagytam, hogy szétáradjon a lelkemben. Tele voltam érzésekkel, ugyanakkor teljes odaadással éltem és éreztem át mindent. Nem sodort el sem pánik, sem félelem, még fájdalom sem.

Egyikünk sem gondolta, hogy alig egy óra alatt a "maholnap megszületik Janka" álláspontból "mindjárt baba lesz" állapotba érkezünk (szerencsés véletleneknek, és a virtuális társaságnak köszönhetem, ti tudjátok, miért). Férjnek ekkor még belefért egy cigi (addigra viszont győztem, mert Jankából JankaSzáva lett), én meg csak VGra vártam, de nagyonnagyon. És még akkor is képes voltam mosolyogni...

Amikor mindenki ott volt, akinek ott kellett lennie (Ági, hiányoztál), akkor hagyva, ahogy Ő AKAR, hagyva, ahogy mindkettőnknek a legjobb, megérkezett kicsilány. Nagyon kicsi. Annál erősebb, és mindenkinél hatalmasabb. A maga 53 cm-jével, és 2850 g-jával. Elképesztő erők élnek és munkálkodnak benne. Legyőzte önmagát, és mindenki mást...

Csodás érzés volt. Aki ott volt, mindenki tudja. Még fel kell dolgozni, de egy biztos, mindent megértettem, mindent megéltem, minden mozdulatot, pillanatot és pillantást, minden érintést. Ez soha nem fog megváltozni. Én sem. El sem vehetik tőlünk.