Amikor már kezdünk felengedni hónapokig tartó görcsös állapotból...
Amikor már kezdünk fellélegezni a levegőtlenségben...
Amikor már nem ránt össze bennünket minden egyes nyűgös nap...
Amikor már nem figyelünk fel minden Jankasírásra...
Amikor már olyannyira kimerítenek a mindennapok, hogy azt érezzük, nincs tartalék, nincs több bennünk, nincs honnan meríteni...
Akkor közbelép a Teremtő, és valami olyasmit mond, hogy de, lányom, elbírsz te többet is..., mert van egy remek lányod... látom, hogy van kitartásod, és ketten ti elbírtok mindezzel. Ad hozzá családot a háttérbe, ad barátokat hátországnak és támasznak. És igen, újabb pofon, hogy ez is az életünk. A készenlét.
Vasárnap először éreztem igazán a tavaszt. Mindannyian éreztük. Egynapos hétvégét kaptunk, így terveztük, hogy kiélvezünk minden egyes pillanatot a gyerekekkel együtt. A kicsilány viszont egész éjjel lázasodott (39,2-t mértem). Reggel nem sokat tanakodtunk, doktornéninkkel történt rövid egyeztetés után úgy döntöttünk, irány a Klinika, kell egy pisilabor. Pisizacsit még itthon feltettük, hátha... Kaptunk támasznak Adridoktornénit, ezer hála, hogy ügyeletes volt, ő vett fel bennünket. Legalább nem kellett a kályhánál kezdeni. A sors fintora, hogy az USI-t kinőttük régesrég, a veseosztály pedig érdeklődés hiányában (hola magyar eü-i gazdasági viszonyok) zárva tartott a hétvégén:-S Így kerültünk csecsemőosztályra, baba-mama szobába (köszi, Adri). Így maradhattam Jankaszávával éjjel-nappal. Gyakorlatilag volt két székem, kihúzható ágyam, volt pelenkázónk, egy szekrényünk - nekem a kórteremből nyíló saját zuhanyzó és wc. (A szigorú leltár csak összehasonlításképpen; épp két évvel ezelőtt voltunk Bencivel ama másik nagyszerű kórházban - 10 ágyas kórteremben, ahol bár maradhattam a gyerek mellett, de állva, vagy ha szerencsém volt, szereztem sámlit, neadjég, kettőt - ezért komoly harcok dúltak anyuk között esténként. Nemhogy saját fürdőszoba, de egy közös pult sem volt... förtelem. És törődéshiány. És figyelmetlenség a köbön.)
Mivel két pisizacsi is sikertelen eredménnyel zárult, így sor került a katéterezésre. Kezdetét vette a beleegyezés. Elfogadtam, hogy zárt ajtók mögött bökdösik, macerálják. Nem akarja hallani az anyai szív az ilyenkor oly egyértelmű ordítást, de bevallom őszintén, látni még szarabb. Nem vágom magamat a földhöz, hogy márpedig a gyerekem mellett a helyem, mert nem ott van. Van, amikor hátráltató tényező a háttérben sziszegő anyu. Ez ilyen. Ez is ilyen.
Amikor akárki a pokolról beszél, illetve szenvedésről beszél, az nem látta a saját gyerekét megfeszült testtel vonaglani. Az nem látta a saját gyerekét fájdalomtól eltorzult arccal könyörögni. Az nem tudja, milyen, amikor az egyéves első szava a nem! (aminek semmi köze a dacos ellenálláshoz). Nos, ez az én poklom. Szávalány több mint egy napon keresztül gyakorlatilag letehetetlen volt: ölben aludt, karban nyugodott, karjaim közt üvöltött. Hivatalos megfogalmazás szerint csak a harmadik branül lett sikeres. Nemhivatalos, és nyilván elfogult szülői nézetem szerint pedig több ízben hallgattam, hogy mennyire nyűgös ez a gyerek, nincs a branüllel semmi baj, jól vezet. Az egyéves kicsilánykának két vénája ment szét, azért ordított. Azért ordított, mert a vesegyulladása mellé még a vénák gyulladásával is meg kellett küzdenie. Tehát, ha valaki nyűgös volt, az csakis én lehettem. Főleg, hogy órákig tartott egy-egy branül cseréje. Mármint, amíg jöttek és vitték. Adridokinéninek ismét csak hála, amiért a legnehezebb pillanatokban megtalált. Mindig jókor.
Mielőtt bántanék akárkit, aki gondoskodott, aki figyelt, ellenőrzött és őrködött, egy rövid megjegyzés - ez nem az USI, ahol azelőtt feküdtünk. Az emberek sem ők... Voltak ismerős arcok, voltak ismerős mondatok, köszönet érte. De...
Továbbra is alkalmazkodtam. Beszámoltam minden pisis pelenkáról, minden elrágcsált kekszmorzsáról, megosztottam a nagy titkokat, miszerint itthon sem iszik/eszik többet a lányka. Legalább tanultam újat, tudom, mi (lett volna) az elvárt. Kedden egész nap görcsben mértem a lánykám lázát. Szerencsére egy éjszakai epizódot leszámítva láztalan volt, így a korábbi döntés értelmében hazatávozhattunk papírral a kezünkben. Egyébként kedden már bontotta a berendezést a kiscsaj. Anya ki is kapott, amiért mindenhez hozzányúl a lányka, elállítja a pumpáját, és hasonlók. Hja, egyéves:-)
Tegnap, azaz szerda óta pedig járunk vissza likacin-infúzióra. A branült pedig hordjuk magunkkal, itthon vigyázunk rá. Valameddig. Tegnap régi csapat verődött össze a kezelőben, Mdr-unk is befutott, aki mindvégig figyelemmel kísérte Jankaszáva állapotát és helyzetét. Tudom. Na meg a doktornénik, akik felé némi bizalmat kezd táplálni a nőci. Lassan enged.
Mondanom nem kell, hogy egyéves korának megfelelően szorong minden ismeretlen helyzettől. Páni félelemmel konstatálja, ha magára hagyom egy percre. Fél mindenkitől, üvölt, ha ránéz egy virágszál. Egyemmeg:-) Meg kell jegyeznem, hogy hazatérve helyreállt a belső béke és egyensúly. Benedek szereti, óvja a hugát. Egyébként is megzuhant, amikor magára maradt. (Nem érdekelte, hogy a bejárati ajtón kukucskálva csak a kórterem ajtaját láthatja, akkor is tudta, hogy ott van mögötte Anku, engem pedig küldött vissza mellé könyörögve.) Nem hagyom magára, de igen, másról szól ez a létforma, mint bizalomépítésről. Ismét bebizonyosodott.
Azt olvastam a minap, hogy ami egyszer megtörténik, az talán soha többet. Ami viszont kétszer, az már megtörténhet újra bármikor. Valami ilyesféle létformában tengek-lengek. Aki hozzám szól, az megkapja, hogy bunkó és hagyjááááámáááábékén (illetve ezek a nyomdafestéket tűrő változatok)... SAJNÁLOM. Úgy vesz körül ez a furcsa légkör, mint egy üvegbura (ez pedig Sylvia Plath után szabadon). Visszaköltözött belém a bizalmatlanság és a szorongás.
És azt is mostanában olvastam, hogy olykor nagyobb hit kell a bizakodáshoz, mint a csodák megtörténtéhez... Ezt most nem kommentálom. Továbbra is hangsúlyozom, hogy a hitemen túl nincs más semmim ilyenkor.
Itt van ő:
8 megjegyzés:
(Nem ide írnám, akár ki is törölheted, de képtelen vagyok mailt írni, technikai malőr...)
Könnyebbnek tűnik folyton a startgépben állva felkészülni a legrosszabbra, mint attól félni, hogy ha kicsit kiengedsz, jön az orrbavágás derült égből. Tudom, évekig éltem így, ma sem mondom, hogy kiengedtem teljesen. De hidd el, ez felőröl hosszú távon. Nincs nálam a bölcsek köve, nem tudom, hogy lehet úgy felkészülni minden eshetőségre, hogy nincs folyton zabszem a seggedben, hogy egy adag levegőt folyton visszatartasz, sose mered igazán kifújni. Nem tudom, tényleg, de kérlek szépen törekedj rá, hoyg a "készen állás" ne folyamatos készenlét legyen, ami mindig mindenen felül van, hogy ne merj örülni. Érted te, tudom.
jaaaj szegények :-(
jobbulást, és sohatöbbetilyet!
Drága Eni!! Nagyon-nagyon akarom én is, hogy ne történjen meg ez újból. Ne állj készenlétben a következő alkalomig, mert NEM LESZ!!
Tudom, hogy nehéz ebből az állapotból kitörni, de ahogy Edina is írta próbáld meg!!
Puszi.
Tudomén...értemén... Nem állnék két lábon, ha nem lépnék kettőt hátra, ha nem tudnék a magam létén kívül helyezkedni. Ezt érzem. Amikor arról beszélek, hogy ez a teher körülvesz (ti. a készenlét), akkor elsősorban arra értem, burokként ott lebeg. Ki-kijövök. És ki-kijöttem korábban is, attól még ott van. Tényleg nem mindig mindenen felül van, mégha ez így is látszik. Tudom, hogy így tűnik. Tudom... Majd látszik más is. Pl a szivárvány a ború elvonultával.
Ja, szóval nincs a pakk az ajtóban, összekészítve. A készenlét amolyan mentális mélységű gondolat és szorongás. Az első eset után egyszerűbb volt azt hinni, hogy nem lesz több... De nyilván, mondom, még most, jelen esetben, nem látok tisztán.
Jaj, Eni,
nagyon sajnalom, de viszontorulok, h otthon vagytok:).
Tudod, en a masik oldalon vagyok, akik bokkodnek kicsi lanyokat es tudom milyen nehez a szuloknek.....es mindennp imadkozom, hogy ne en alljak a masik oldalon. Minden tiszteletem neketek es Jankunak.
En latom a szuloket nap mint nap es azt is latom, hogy micsoda csoda a gondoskodo-szereto szulo (barmily meglepo nem csak ilyenek vannak). Pont ma kaptam egy kepet egyik kisbetegemrol, 4 honap utan megy haza es ezt nagy reszt a mamajanak is koszonheti. Nincs vesztet vagy kilatastalan helyzet, en mar csak tudom hisz gyerek inteziven dolgozom. Tessek pozitivan gondolkodni!
Fel a fejjel, na! Lesz ez jobb is:)
Köszönöm, Mamimadár!:-)
Épp ma mondtam Adridoktornéninknek, hogy bármily torz, olyan embereket ismerek meg Jankaszáva által, akikkel egyébként nem valószínű, hogy találkoznék. Jó embereket, remek orvosokat. Jók ezek a dolgok. Még egy csatát sem vesztettünk, a háborút pedig feltétlenül mi nyerjük. Nap mint nap:-) Javulunk, egyértelműen. Köszi még egyszer.
Tudod, mit gondolok, érzek. Nem írom le ide még egyszer.
Megjegyzés küldése