Megkövetem magam

Melodrámát lezárom. Érthethő módon nem voltam tegnap (és az elmúlt napokban) szokásos szarkasztikus hangulatomban, így sikeredett előző post amolyan keserédesre.
Jelentem, nem a bűntudat szülte gondolataimat, hanem a sok agyalással eltöltött idő. Abból pedig jutott bőven. Mert ilyesmire nem lehet felkészülni, mert ilyen esetekben (sem!) nem értelmezhető, hogy valaki gyakorlott. A készenlét tulajdonképpen épp az ellenkezőjét takarja, hisz nincsenek egyértelmű jelek, nincsenek 12-lépések, amelyeket gondosan betartva biztosak lehetünk magunkban. Hidegzuhany ez egy anyának. Tudom, hogy amit ember megtehet, azt megtettem. Emellett érzem, hogy olykor az ember túllihegi saját határait, mert bizony olyankor határozottan kibír még kétszer annyit. És legutoljára, de nem utolsó sorban, nem szabad, hogy bármi is rólam szóljon. Nem rólam szól ez, hanem Jankaszáváról.

Tehát megkövetem magam, mert ő kivételes. Ha a branül nem lenne a kezében, azt mondanám, elemében van. Tornádóként söpör végig a lakáson, főleg négykézláb. (Bár ma a megszokottól eltérően megfontolás nélkül megtett két lépést, majd azon nyomban fejre is bukott, rögtön ezután pedig elkezdett röhögni.) A kezelése remekül halad, nem reagál rosszul. Bontja a berendezést. Ma pl a fecskendőt addig babrálta, amíg ki nem szedte a pumpából:-D Kacag és viháncol, tényleg elképesztő. Olyannyira, hogy feltettem korábban a kérdést, biztosak-e abban, hogy nincs semmiféle izgágaság felsorolva a mellékhatások között. Szoooo, eltekintve a kegyetlen, kínos és valóban fetrengős első 30 órától lányka jelenti, tökéletesen van.

Mi pedig várunk két további vizsgálatra.

(Ezúton is köszönet Férjemnek, gyermekeim apjának, hogy tűri és bírja az itthonlétet, valamint az ezzel járó gyerektúltengést - nincs ehhez hozzászokva. Én viszont jókat autózom a városban kettesben a nőcimmel, délután pedig könyvtárba, avagy boltba megyek a fiammal. Tényleg jó.)