Itthon

Janku nem ugrott ki az ágyból, de ezt megelőzendő valóban felemeltük este egy kicsit a rácsokat. Végigaludta az éjszakákat a kórházban is, ahogy mindig. Míg Benedek mellől pisilni sem szívesen távoztam tavaly a másik intézményben, addig most teljes magabiztossággal ott tudtam hagyni Jankaszávát minden este. Jól alszik, szépen alszik, és ennek az egésznek semmi köze hozzám. Ezt én nem befolyásolhatom. Ez ő. Ő tudja, ő alakítja. Erre Bene tanított meg, másfél év kellett, hogy felfogjam.
Szóval nem volt láz, még imádkoztunk egy kis bélmozgásért, az is összejött (Edi, köszi a "remélem, jól összefossa magát" sms-t). Itthon vagyunk.
Elképesztő ám, ami ott folyik. Azt a sok áldozatot, azt a sok munkát, amelyet beletörődéssel, megnyugvással, alázattal kezelnek. Nagyon szerettem ott lenni. Bármily morbid, rettenetesen fog(nak) hiányozni.
Fantasztikus kislány. Imádták. Az enyém, és elképesztően büszke vagyok rá. Hozzá képest én egy nagy nudli vagyok. Eljutottak hozzá a szép dolgok, a jó gondolatok. Köszönjük.
Mi volt a legszebb és legtökéletesebb pillanat? Kedd délelőtt. Amikor először vehettem karba, amikor először szopizott. Mintha újraszületett volna, és újra az az első érzés. Hihetetlen. Az volt tökéletes...