Önfeledten

A minap önfeledten tudtam nevetni - együtt, a gyermekeimmel. Történt ugyanis, hogy Benedek szokásához híven Jankaszáva mellé tolta egyik billenős homokjáróját, telepakolva törpékkel (gyűjtemény, dejó kisgyerekesnek lenni!). Játszani. Én pelenkáztam a csajszit. Közben mosolyogtam. A majd' 2,5 éves fiamon, aki szeretné bevonni a 4 hónapos hugát a játékba. Mosolyogtam ezen 30 évesen. Nem sokkal később azonban kacagnom kellett, mert igen, a 4 hónapos rácáfolt mindenre, amit tudhatok... valóban elkezdte tologatni az autót, bátyja legnagyobb örömére. Benci is rákezdett, Janka is. Együtt kacagtam a kislányommal és a kisfiammal. Önfeledten. Nem a jeleneten, hanem magamon, a butaságaimon, a naivságomon. Újra.
Semmiben nem hasonlíthatóak egymáshoz. Benedeket figyeltem, próbáltam megfejteni, Jankával képes vagyok együtt érezni, együtt dobbanni. Benedeket békén kell hagyni, Jankát fel kell venni, ölelni kell. Mosolyog, ha elmegyek mellette. Akkor is, ha csak inkább elhaladok, rá sem pillantva...
Naffiam csak nem kukult meg örökre. Mondogat szavakat. Ha komolyan veszem minden egyes nyekkjét, azt mondom, korábban is próbálkozott már, de nem értettem, hogy a tphm cipőt jelent. Most már van dzsidzsa (=csillag), kocs (=kocsi), kuga (=kóla)... ééés kaka. Természetesen csakis akkor, ha nem róla van szó. Egyébként is sziréna, ha Jankával történik valami (pl forgatja a szemét, felemeli a kezét), önmagán pedig azt sem veszi észre, ha egy fa dől(ne) rá. Csodásak együtt.

Szóval merítek. A hétköznapokból, ilyen pillanatokból. Erről szoktam írni. Kellenek a pillanatok, az érzések, pillantások, együttgondolatok. Anyák vagyunk. A hajunk szálanként hullik az aggodalomtól, a szívünk kihagy egy-egy dobbanást, ha puffan-paffan a gyerek. Mosolygunk, ha ránkmosolyognak. Elégedettek vagyunk, ha eleget alszanak/esznek... Nők vagyunk, próbálunk maradni. Észrevesszük magunkon. Hol abból, hogy új cipő/felsőrész kell, hol abból, hogy szőrteleníteni kellene már, hol abból, hogy csapkodunk és vagdalkozunk a frusztrációinktól. Nyugtázzuk a szarkalábakat, a kilókat, amelyek vagy le, vagy fel, és napról napra sebezhetőbbé válunk, mégha azt gondoljuk is, erősek vagyunk. Emberek vagyunk, telve érzésekkel. Telve emlékekkel, mélyen elraktározva, csak magunknak megtartva. Mindennek van helye. Egyik sem hiányozhat, mert mind életünk része. Ha szomorúak vagyunk, ezzel együtt kell szomorúnak lennünk. Néha ezt el is kell mondanunk. Amit fájt kimondani egykor, esetleg zavarba ejtő volt, ma nem az, ma a legfontosabb is lehet a megfelelő helyen. Amit éreztünk egykor, de nem mertük feltárni magunk előtt, azt most elő kell szedni. Olykor az érzéseket tudati szintre emeljük. Elszámolunk. Lelkiismeret? Talán... Bűntudat? Talán. Amikor átengedjük magunkat egy-egy önfeledt pillanatnak vagy érzésnek, még nem tudhatjuk, hogy szomorúak leszünk-e tőle, avagy boldogok később. Lényeg, hogy én megpróbálom most már átengedni magam mindennek, ami felém közeledik. Engedem a részemmé válni. Azzal együtt leszek egész. Így lesz életem minden egyes pillanata az én részem. Így leszek több. Ettől válhatok olykor jobbá. Csak befogadni, eltenni, építkezni. Nagyon jó!!!

Az egyik legtökéletesebb pillanat

Régen jártam erre. Várakozás van... a végét várom, amikor azt hihetem, vagy legalábbis elhihetem, hogy vége. Nagyon kellene már az az utolsó vizsgálat, hogy egy utolsót léphessünk, azaz ugorhassunk. Addig is töltődünk. Hangolódunk. Emlékezünk. Tökéletes pillanatokra. Éjszaka az jutott eszembe, hogy a Föld azért kerek, hogy ne lássunk magunk elé túl messzire. Nem én találtam ki, de szeretem, tetszik. Step by step.

Töltenek barátok, emberek, akikkel beszélgetni tudok, egy hullámhosszra kerülni. Szükségszerű és elkerülhetetlen, hogy bizonyos emberektől meg csak távolodom. Én is változok mostanában, tény. Nehéz követni is, jómagam sem mindig tudom. De azért egy kicsit fáj, hogy akitől egyre csak távolodom, az nem is igazán igyekszik a tempót felvenni, nem jön utánam. Nem vinnyogok, mint ahogy egyszer sem mostanában. Most szükséges minden energiám, Jankának.

Hogy mi az egyik legtökéletesebb pillanat? Nem, nem az, amikor a két gyerekkel egyedül vagyok. Az küzdelem. Bár Édesapa szerint ezek a problémák nem is olyan sokára nagyon nagyon fognak hiányozni.

Életem egyik legtökéletesebb pillanata egy erdő közepén ért. Ahol megtanultam magamat, megtanultam a létezés értelmét, megtanultam a csendet és a sötétséget. Semmi mást nem tettem, csak vártam. A reggelt. Amikor minden elkezdődhetett újra. Egy új esély. Mi ebben a lényeg? Az, hogy nem a reggel volt szép, hanem a várakozás... hogy újabb, hogy jobb lehet. Szóval az út maga.