Önfeledten

A minap önfeledten tudtam nevetni - együtt, a gyermekeimmel. Történt ugyanis, hogy Benedek szokásához híven Jankaszáva mellé tolta egyik billenős homokjáróját, telepakolva törpékkel (gyűjtemény, dejó kisgyerekesnek lenni!). Játszani. Én pelenkáztam a csajszit. Közben mosolyogtam. A majd' 2,5 éves fiamon, aki szeretné bevonni a 4 hónapos hugát a játékba. Mosolyogtam ezen 30 évesen. Nem sokkal később azonban kacagnom kellett, mert igen, a 4 hónapos rácáfolt mindenre, amit tudhatok... valóban elkezdte tologatni az autót, bátyja legnagyobb örömére. Benci is rákezdett, Janka is. Együtt kacagtam a kislányommal és a kisfiammal. Önfeledten. Nem a jeleneten, hanem magamon, a butaságaimon, a naivságomon. Újra.
Semmiben nem hasonlíthatóak egymáshoz. Benedeket figyeltem, próbáltam megfejteni, Jankával képes vagyok együtt érezni, együtt dobbanni. Benedeket békén kell hagyni, Jankát fel kell venni, ölelni kell. Mosolyog, ha elmegyek mellette. Akkor is, ha csak inkább elhaladok, rá sem pillantva...
Naffiam csak nem kukult meg örökre. Mondogat szavakat. Ha komolyan veszem minden egyes nyekkjét, azt mondom, korábban is próbálkozott már, de nem értettem, hogy a tphm cipőt jelent. Most már van dzsidzsa (=csillag), kocs (=kocsi), kuga (=kóla)... ééés kaka. Természetesen csakis akkor, ha nem róla van szó. Egyébként is sziréna, ha Jankával történik valami (pl forgatja a szemét, felemeli a kezét), önmagán pedig azt sem veszi észre, ha egy fa dől(ne) rá. Csodásak együtt.

Szóval merítek. A hétköznapokból, ilyen pillanatokból. Erről szoktam írni. Kellenek a pillanatok, az érzések, pillantások, együttgondolatok. Anyák vagyunk. A hajunk szálanként hullik az aggodalomtól, a szívünk kihagy egy-egy dobbanást, ha puffan-paffan a gyerek. Mosolygunk, ha ránkmosolyognak. Elégedettek vagyunk, ha eleget alszanak/esznek... Nők vagyunk, próbálunk maradni. Észrevesszük magunkon. Hol abból, hogy új cipő/felsőrész kell, hol abból, hogy szőrteleníteni kellene már, hol abból, hogy csapkodunk és vagdalkozunk a frusztrációinktól. Nyugtázzuk a szarkalábakat, a kilókat, amelyek vagy le, vagy fel, és napról napra sebezhetőbbé válunk, mégha azt gondoljuk is, erősek vagyunk. Emberek vagyunk, telve érzésekkel. Telve emlékekkel, mélyen elraktározva, csak magunknak megtartva. Mindennek van helye. Egyik sem hiányozhat, mert mind életünk része. Ha szomorúak vagyunk, ezzel együtt kell szomorúnak lennünk. Néha ezt el is kell mondanunk. Amit fájt kimondani egykor, esetleg zavarba ejtő volt, ma nem az, ma a legfontosabb is lehet a megfelelő helyen. Amit éreztünk egykor, de nem mertük feltárni magunk előtt, azt most elő kell szedni. Olykor az érzéseket tudati szintre emeljük. Elszámolunk. Lelkiismeret? Talán... Bűntudat? Talán. Amikor átengedjük magunkat egy-egy önfeledt pillanatnak vagy érzésnek, még nem tudhatjuk, hogy szomorúak leszünk-e tőle, avagy boldogok később. Lényeg, hogy én megpróbálom most már átengedni magam mindennek, ami felém közeledik. Engedem a részemmé válni. Azzal együtt leszek egész. Így lesz életem minden egyes pillanata az én részem. Így leszek több. Ettől válhatok olykor jobbá. Csak befogadni, eltenni, építkezni. Nagyon jó!!!