Régen jártam erre. Várakozás van... a végét várom, amikor azt hihetem, vagy legalábbis elhihetem, hogy vége. Nagyon kellene már az az utolsó vizsgálat, hogy egy utolsót léphessünk, azaz ugorhassunk. Addig is töltődünk. Hangolódunk. Emlékezünk. Tökéletes pillanatokra. Éjszaka az jutott eszembe, hogy a Föld azért kerek, hogy ne lássunk magunk elé túl messzire. Nem én találtam ki, de szeretem, tetszik. Step by step.
Töltenek barátok, emberek, akikkel beszélgetni tudok, egy hullámhosszra kerülni. Szükségszerű és elkerülhetetlen, hogy bizonyos emberektől meg csak távolodom. Én is változok mostanában, tény. Nehéz követni is, jómagam sem mindig tudom. De azért egy kicsit fáj, hogy akitől egyre csak távolodom, az nem is igazán igyekszik a tempót felvenni, nem jön utánam. Nem vinnyogok, mint ahogy egyszer sem mostanában. Most szükséges minden energiám, Jankának.
Hogy mi az egyik legtökéletesebb pillanat? Nem, nem az, amikor a két gyerekkel egyedül vagyok. Az küzdelem. Bár Édesapa szerint ezek a problémák nem is olyan sokára nagyon nagyon fognak hiányozni.
Életem egyik legtökéletesebb pillanata egy erdő közepén ért. Ahol megtanultam magamat, megtanultam a létezés értelmét, megtanultam a csendet és a sötétséget. Semmi mást nem tettem, csak vártam. A reggelt. Amikor minden elkezdődhetett újra. Egy új esély. Mi ebben a lényeg? Az, hogy nem a reggel volt szép, hanem a várakozás... hogy újabb, hogy jobb lehet. Szóval az út maga.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése