Tartunk valahova

4 hónapnyi szorongás és feszültség szakad ki belőlem... Edim, te azt mondod, az lenne abnormális, ha most nem bőgnék. Tartottam magam úgy-ahogy az elmúlt 4 hónapban, szültem egy csodásat, ennek hatása alatt sírni sem tudtam igazán napokig. Most viszont... Edi, utálod, ha köszönetet mondok, de akkor is köszönöm az elmúlt hónapokat. Zalánt akkoriban szülted, amikor a kálváriánk kezdődött, ott volt még Lili, mégis mindig volt időd rám. Köszönöm még a virtuális társaság minden tagjának. Ott mindenki cipel valamit, ki ezt, ki azt. Senki sem többet vagy kevesebbet, kisebbet vagy nagyobbat, mást... támogatjuk egymást.

Azon sírok, hogy Bencit hihetetlen óvatoskodások közepette kéthetesen vittük ki először az erkélyre - 5 percre. Jankaszávát 5 naposan kórházba. Az ultrahangon még csak-csak álltam, de kifelé már zokogva jöttem. Az emberek meg néztek, bár ők nekem senkik, úgyhogy nem is kellett magyarázkodnom.

Nem kaptunk rossz híreket. Csak azt, amit már tudtunk. Van nekünk egy utánozhatatlan és ismételhetetlen VG-unk, akivel ezt már rég megbeszéltük, együtt készültünk. Ahhoz képest a helyzet nem elkeserítő. Bár szó szerint idézve igen kevés az esélye annak, hogy megússzuk mindenféle közbeavatkozás nélkül. Új doktorbácsi azt mondta, hogy "van egy kis ez, egy kis az, de majd összerakjuk". A Jóisten segített nekünk, most rajtunk a sor, hogy haladjunk. Elfogadtam, hogy ez az utunk, nekünk most erre kell menni, és a végén úgyis ott vár a megoldás. Ja, mert Bébit senki nem ültetheti a sarokba... Igaz, Edi?