Ezt nem hagyhatom ki. A nagy és okos bátyót. Aki nem szereti nézni az alvó kishugát... kell némi idő valóban ahhoz, hogy megtanuljunk rácsodálkozni az élet apró örömeire is. Pl egy alvó kisbabára. Vagy mi, felnőttek lettünk rosszul kódolva. Lehet, hogy Bencinek van igaza? Most, hogy beteg volt, jaj, de férfiasan élte meg. Azért merem kinyilatkoztatni és közreadni, mert most már nyugodtan kijelenthetem, jól van, használnak a gyógynövények, a büdös szirupok, krupp elkerült. Elsőszülött kiskorú jelenleg láztalan, nem köhög, orra kicsit dugó, de az belefér.
Ma nagyszerűen eljátszott nagypapival, nagymamival (de fura ez, amikor ők az én mamim és papim), akik vele tán újra felfedezik a világot, legalábbis az ő kicsi világát. Átszellemülten hallgattam, milyen lelkessé váltak a közös élmények hatására. Már most tudom, mennyire nehéz lesz nem a mókuskerékben szaladgálni. Nehéz lesz nem együtt-ebédelni, nem hajat hullatni, amikor tizedjére veri fel a kiscsajt legszebb tündérkirálylányos álmából. Aztán meggyőzöm magamat afelől, hogy mégiscsak a kispuncis fog neki a legjobban hiányozni. De megígértem neki ma is, megígérem hétfőn is, hogy visszahozom. Mert annyira szeretik egymást, annyira egymás mellett a helyük...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése