USI_Harmadik nap

Gondolatok. Van belőlük jó (és rossz) sok. Hospitalizálódtunk. Keveset alszom, hajnalban kelek. Van valami kellemes a taxira várakozásban, mégha alig bírok egy helyben állni, akkor is. Mennék mindig nagyon, gyorsan. A lányomhoz, a kicsimhez. Az intenzívre belépve azonban "máris itt van, anyuka?" fogad (ez az anyukázás megőrjít egyébként - máskor, más helyen egymást hátba veregetve idétlenkednénk). Szóval megnyugszom, ha "máris" van, nem "végre". Jön a válasz, hogy volt láza 2x / nem volt láza egyszer sem. Pelenkacsere, hőmérőzés, jaj, melyik oldalról fogjam meg az összes cuccot, hogy ne borítsak fel semmit?! Le kellene izzadnom minden alkalommal. Nem teszem. Megszoktam a draint, megszoktam az infúziót, a monitort, a sípolást (álmomban is hallom).
Tegnap lázas volt a kisnőm. Minden alkalommal lázcsillapító. Lázat visszamérni, lement, akkor ok. Nem izgulok, mert mondja ő mindig, hogy rendben van. Szeret(get)ik. Jó lány, nagylány, öreglány. "A heminephrectomiás." Másnak Janka. Megint másnak Száva. Nekem a lányom. Enyém. Akkor is, ha gyakorlatilag keresztbe van vágva az apró teste. Vagyis nem. Nem apró, itt ő nagy baba.
Sok itt a szomorúság. Annyira sok, hogy már csak nevetünk és mosolygunk mindenen. Mamitársakkal beszélgetünk, csak kinn, a folyosón, odabent nincs parti. Nem tudom a nevüket, sem azt, hol élnek, dolgoznak-e, van-e másik gyerek. Mégis, jobban ismerjük egymást, mint gondolnánk. Szóval én szerencsés vagyok. Szerencsések vagyunk. Ennek semmi köze a véletlenhez. Tudom, mi a szomorúság. Ez boldogít.
Mdr azt mondta, hogy amennyiben Janku nem művel semmi rosszaságot, akkor holnap mehet haza. Kérdeztem, "mi a rosszaság?"... "Pl az rosszaság, ha kiugrik az ágyból..." Ez Mdr.