Egyszuszra

Nem akartam erről írni. Nehéz erről beszélni, senkinek nem is szoktam. Ha kérdezik, akkor sem. Nem elvek ezek, egész egyszerűen utálom, ha a zsebemben turkálnak, ha arra kíváncsiak, én mit szoktam a boltban venni, akármi. Szóval soha senkinek nem beszélek arról, hogy én kinek, mit és - nekem mennyit jelent a hála. Hiszem, hogy nem lehet mindent az anyagi erőforrásokkal elrendezni, de nagyon kell. Erről sem tudom, hogyan kellene szólnom megfelelően. DE. Megpróbálok magamtól elvonatkoztatni, és mások érdekeit szem előtt tartva leírom.
Nemcsak szavak részemről azok a jelzők, hogy emberfeletti, küzdelmes stb stb mindaz, amivel jellemeztem az USI dolgozóit, munkáját. Néztem, figyeltem, láttam, észrevettem az elmúlt héten. Meghallgattam olyanokat, akik segítségemre lehettek. Megkérdeztem másokat, mit jelent a "megköszönni"... olykor valahogy semmi sem elég jó. Gondoltam egyet, és vásároltam egy légzésfigyelőt az osztálynak. Nem várok vállonveregetést, ez semmi. De mást tapasztaltam, mint addig, mást, mint amire felkészültem. Odafigyelés, törődés, két jó szó. A legmegfelelőbb pillanatokban. Pedig nagyon küzdenek. Tényleg. Nem találkoztunk tegnap, ma felhívott Zsuzsi, a főnővér. Az egyik legklasszabb kommunikációs szakember, kampánymenedzser, akivel valaha találkoztam. Megköszönte. Engem nagyon meghatott. Sokat beszélgettünk múlt héten, tőle is tanultam. Azt is tudom, hogy ez csak egy lépés, méghozzá nagyon kicsi. A 9 ágyas osztályra, ahol mindenki pici, és mindenki egytől egyig hatalmas odafigyelést és törődést igényel - ott most ezzel együtt 3 légzésfigyelő van. Fel nem sorolom, még mi hiányzik. Én csak abban reménykedem, hogy lesz rajtam kívül még legalább 6 ember, aki nemcsak van és néz, de talán észrevesz...
Nehéz volt, de ezt meg akartam osztani.