USI_0511

Ragyogóan süt a nap... befelé az ablakon. Egy hatalmas fa (fogalmam sincs, milyen) nyújt némi árnyékot és vigaszt. Ennyit látok.
Másik irányba nézve egy 2,5 kilós babácska inkubátorban. Gyönyörűséges és nyugodt. Az ablak alá állnak egyébként a koraszülöttekkel érkező mentők - túl gyakran jönnek. Láttam azt a gyerekmentőt is, amelyhez bár közöm nincs, de büszke vagyok rá. A főnökeim (na jó, a munkahelyem) adományozta részben. Szóval ez a baba a szobatársunk. Édesanyja csak beugrott hozzá pár percre, hallottam..."csak". Van, aki ezen sutyorog, én csak figyeltem. Nem akarok erről túl hosszan írni, de láttam azt a nőt egész testében a gyerekéért remegni. Mondta, otthon neki is van egy kétévese. Nem azért nincs itt, én tudom, miért nincs itt... és páran talán rajtam kívül is értik.
Mellettem Jankaszáva. 6 órával ezelőtt hozták ki a műtőből. Elkísérhettem volna az ajtóig, nem akartam. Az utolsó kép róla két nagy kék szem, ahogy szopizza az ujját. Janka. Aztán vártunk. Életem legesleghosszabb másfél órája... Beszéltem össze-vissza, zenét hallgattunk (el nem mondom, mit, mert nem idevaló, nem helyénvaló, pláne az nem, mekkorákat nevettünk - egyébként a nevetés lételemünk itt). Másik abszurd helyzet amikor az altatóorvos kijött a műtét közepén - jaj! Mosolygott, úgy mondta, asszisztense vigyáz Jankára, minden nagyon jól megy. Nemsokára kijön Kdr, az a jó, ha ő a következő, aki kijön. Még 20 perc volt így. Jött-jött persze, mosolygott. Ok. Csúnya volt nagyon, de most már rendben van, és a kisnő egyébként szuper. Kdr meg egy zseni, de ezt nem én találtam ki, mondták. Amikor kijött a kicsilány, az anesztes dokibácsi tolta ugyanolyan bébitaxiban, mint amilyenben a pályafutását kezdte a Kútvölgyiben. Bizony. Szóval ez az altatóorvos (akinek egyébként egyezik a vércsoportja Jankáéval) eltolta előttünk. Megnézhettük, megsimogathattuk. Láthattuk, hogy rettenetesen sápadt, hangtalanul sírt. Mondta, most még nem mehetünk be hozzá. Eltelt így talán egy óra. Hallottuk kintről, nagyon sír, nagyon. "Összerakták", egy mamitárs kijött, mondta, ő látja, minden rendben, kap nyugtatót, épp mosdatják. Hamarosan megfoghattam a kislányom kezét. Aludt, szendergett sokat, én ültem telefonnal a kezemben (egyébként egyetlen egy emberrel tudtam csak beszélni). Kiszaladgáltam olykor a folyosóra, ott lehet csak enni-inni, osztályon nem. Persze, intenzív. Itt nincs látogatás. A kislányom kezét én foghatom, vagy az apja, külön-külön. Együtt nem. Vannak még hasonló pontok a házirendben. Mindet üdvözlöm, hálás vagyok érte. Mert persze jogaim, mint szülőnek lehetnének. Ugrálhatnék. De egy ilyen helyzetben kötelességem van. Hallgatni, tenni, lenni. Alázat és együttműködés. Ez Jankaszáva érdeke is, enyém is.
Kicsikirálylány teázhatott, szopi ide, szopi oda (mármint, hogy jajpedigcsakkizárólagosananyatej! - dehogy!), irtó hálás volt a házi "pickwickért". Jaja. Egyik nővérke bejött, elmondta, mennyire sajnálja, hogy mi már itt nem találkozunk. Kellene ide több ilyen anyuka, több ilyen ember. Hogy ez nem az önfényezés ideje? Persze. De kaptam, fogadtam. Kaptam a mai napon mást is, többet. Eltettem és vigyázok rá.
Nézem a lányomat, és csak a nagy kék szemeit látom. Ez az ő nagy napja. Nem veszem észre a testéből kilógó csövet, és nem érdekel, hogy infúziót kap, a monitor pedig folyamatosan sípol. Gyógyul.
Hazamegyek lassan, ez is a házirend része. Na, ilyen sem volt még, hogy füzetbe írjam a blogomat.
PS: A kép... a műtét utáni első órában készült. Így nézett ő.