Benedekem...

... csúcs volt. Bár kétségkívül nehezen emésztette és értette meg, hogy anya máshol van, anyára máshol van szükség. Mi az, hogy rá nincs szükségem?! Emésztő érzések és gondolatok ezek, de ha tudnátok, hogy nemcsak, hogy kétfelé nem lehet szakadni, de én ráadásul mindannyiszor egy harmadik, netán negyedik helyen lettem volna... Hosszú. Szóval a kisfiam csodásan viselte a dolgot, bár a múlt heti vírusmizéria még mindig éreztette hatását. Szomorú volt. Nehezen oldódott. Mondtam neki mindig, Janku bent van, ajtó mögött vigyáznak rá. Bólintott, hogy érti. István minden nap behozta nekem. Míg ő benézett a kislányához, megpuszilgatta, addig Bene ült mellettem, olvastam neki Kippkoppot és Boribont, mutogatott minden dokibácsira, tetszett neki, hogy maszkban mászkálnak. Mire hazaértem, ő általában mélyen aludt. Bementem, megölelgettem, ő átkarolt. Tudta, megérkeztem, de majd megint megyek hajnalban. Egyszer sírtam odabent. Amikor azt mondta Férjem telefonban, hogy Benedek mindenhol a hugát keresi. Nem érti, miért nincs itt.
Amikor ma kivittem hordozóbanjankát a folyosóra, tökéletes lett a boldogság. Csak helyreáll az ő kis lelke is.
Az enyém rendben. Most kerül csak igazán a helyére. 30 évnek el kellett telnie, hogy felfogjak, megérezzek, átéljek, tanuljak - magamról magamnak. Legtöbbet természetesen a két gyermekemtől. Csodásak ők.